80 éve ezekben a napokban zajlottak szerte a Vértesben és környékén a II. világháború legkeményebb ütközetei. Az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület szervezésében a harcokban hősi halált halt honvédekre és a háború áldozataira emlékeztek a vérteskozmai, a Vérteserdő által 2013-ban emelt kettőskeresztnél.

„A Dél-Vértes hadszíntér volt majd 4 hónapon keresztül. A bevonuló szovjet katonák nem kímélték a civil lakosságot. Az 1945 januárjában beérkező alakulatok a Zámolyhoz tartozó Borbálapusztán az állatgondozás miatt hátramaradt gazdasági cselédeket kivégezték. Csákberényben 1945. március 16-án szakadt át a front. A Söréd irányába visszavonuló németek a magyar csapatokat magukra hagyták, a fedezet nélküli katonákat a szovjetek megsemmisítették. Ugyanezen a napon mészárolta le Kápolnapuszta férfi lakosságát a szovjetek egyik alakulata. 1945. március 18-án végezték ki a szovjetek Móron Szécsen Miklós grófot és feleségét, Esterházy Alice grófnőt. A nemi erőszak áldozatait megbecsülni sem tudjuk.” Mondta el az emlékező közösségnek Dr. Vécsei László, az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület elnöke, majd így folytatta: „A háborút követő évtizedekben a dicsőséges felszabadító vörös hadsereget és katonáit nem szabadott összefüggésbe hozni az elkövetett erőszakos cselekedetekkel, az események köré a hallgatás fátylát húzták. A Dél-Vértes falvaiban azonban mindmáig elevenen él a második világháború emlékezete. Az elmúlt másfél évtizedben aztán sorra létesültek az emlékművek. Itt Vérteskozma határában 2013-ban a Vérteserdő Zrt. jóvoltából épült meg az emlékmű, 2014-ben Gánt-Kápolnapusztán a gánti önkormányzat, a Vérteserdő Zrt., továbbá a Had és Kultúrtörténeti Egyesület együttműködésében hozták rendbe a temetőt. 2015-ben Csákberény határában a Lóállási-domboknál az önkormányzat, a Pro Vértes és civilek állítottak szobrot. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy hőseinkre és a háború áldozataira méltó módon tudjunk emlékezni. Köszönöm minden jelenlévőnek, hogy fontosnak tartotta azt, hogy itt legyen ma Vérteskozma határában ebben a metsző hidegben és fejet hajtson a hősi halált halt katonáink előtt.”

„Ha érdemét kegyednek a szenvedéssel méred, úgy egynek sincsen annyi szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is őt verte ostorod. Sok súlyos nagy keresztet szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte mindég a Golgotára s jótettének soha, csak bűnének volt ára.”

Wass Albert, a Bujdosó imája című versével kezdte beszédét Dr. Tanárki Gábor, a Fejér Vármegyei Kormányhivatal főispánja. Majd így emlékeztetett: „Feladatba kapta a Magyar Királyi I. Huszárhadosztály, hogy kelet felé áttörve érje el a Duna vonalát, forduljon Budapest felé és vegye fel a kapcsolatot a védőkkel. A Konrád fedőnevű hadművelet sikertelenné vált a Vörös Hadsereg túlereje győzött. Viszont itt a Vértesben szolgálatot teljesítő magyar honvédek derekasan helytálltak a sokszor -20, -25 fokos hidegben. Embertelen körülmények között, de kitartottak és példát mutattak. Az igazi tragédia ezután következett. A második világháborút követően hosszú évtizedekig nem volt szabad megemlékezni a magyar katonákról, azokról a huszárokról, akik életüket áldozták, akár a Vértesben, akár Fejér vármegyében, akár Magyarország más tájain vagy a messzi Don-kanyarban. Úgy gondolom ez így nem volt helyénvaló és nem volt helyes. Viszont akkor is voltak bátrak, akik mertek tenni, majd ezt követően is még többen, akik titokban, de gyertyát gyújtottak a hősök emlékére és otthon megemlékeztek róluk. Majd pedig, amikor lehetővé vált, különböző emlékhelyek létesültek. Éppen ezért illeti nagy köszönet a Vérteserdő Zrt.-t, hogy létrehozta ezt az emlékművet, a Vérteskozma Alapítványt, hogy felújította, s az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület elnökét és tagjait, hogy minden évben megrendezik a Társasággal karöltve ezt a megemlékezést. Úgy gondolom, hogy a tragikus eseményekből tanulni kell és szeretettel intvén a jelenlevőket meghagyom azt, hogy valamennyien közösen gondoskodjunk arról, hogy a jövőben soha, de soha ne jöhessenek el oly vészterhes idők és ne uralkodhassanak olyan ordas eszmék, hogy lehetetlenné váljon a hazájáért szolgálatot teljesítő és azért a legdrágábbat, az életét áldozó magyar katonáról való megemlékezés. Azt mindig méltó körülmények közt kell megtenni. Ez valamennyiünk közös felelőssége és kötelessége.”

Eckné Csákvári Valéria, Várgesztes polgármestere beszédében kiemelte: „Ez a kettőskereszt emlékeztet minket arra, hogy a háború nem csupán a nagyvárosokban és a frontvonalban szedte áldozatait, hanem elérte a legkisebb falvakat is, mint Várgesztes. A háború utolsó hónapjaiban, 1944 Karácsonyán a Harmadik Ukrán Front csapatai átlépték a Dunát és elérték a Vértes térségét. A falu lakói félelemmel várták mit hoz a másnap. Eck Ferenc, aki a mai Petőfi utcában lakott, hajnalban lövéseket hallott. Kilépett az utcára és ekkor két szovjet katona lépett oda hozzá. Egyetlen kérdésük volt: „Nincs-e germanszki a faluban?” A várgesztesiek tisztában voltak vele, hogy sem német sem magyar katonaság nem tartózkodik náluk. A katonák továbbvonultak, de a falu élete örökre megváltozott. Nem sokkal később bombatámadások érték a települést. Több ház megsemmisült és az embereknek a front közelsége miatt az éjszaka leple alatt kellett menteniük az értékeiket és az állataikat. A háború nemcsak a rombolásról, hanem az emberi sorsokról is szól. Volt, akit egy bombaszilánk sebesített halálra, másokat egyszerű félreértés miatt végeztek ki. Pillmann Ignác, aki magyar katonaként hazaszökött, hiába remélt biztonságot otthonában. Az orosz katonák partizánnak vélték és kivégezték. Temetésére csak napokkal később kerülhetett sor, miután a front átvonult a falun. A történelem arra tanít bennünket, hogy az emlékezés nem csupán kötelesség, hanem egyben figyelmeztetés is. Figyelmeztetés, hogy a békét soha ne vegyük természetesnek, hogy az áldozatok emlékét őrizzük, a múlt tragédiái ne ismétlődhessenek meg. Hajtsunk fejet mindazok előtt, akik szenvedtek és életüket adták. Őrizzük meg emléküket és adjuk tovább a jövő nemzedékeinek a béke üzenetét!”

„Mindig kell valaki, kellenek valakik, akiknek segítségével előhívhatjuk és újra felfedezhetjük eleink egykori örökségét, az elfeledett eseményeket, vagy az események szereplőit.” Hívta fel a figyelmét a megjelenteknek Dr. Bíró Andor, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó és Hőskultusz Igazgatóság igazgatója, majd így folytatta: „Őszinte elismerésem fejezem ki munkájuk előtt és hadisírgondozóként arra bátorítom Önöket, hogy folytassák ezirányú tevékenységüket. Soha ne feledkezzenek meg hősi halottainkról, emlékeztessenek a hősi halált halt katonák tragikusan derékbatört sorsára, hazaszeretetére, önfeláldozására. Honvédeink folyamatos harcok közepette, a reménytelen helyzetekben is hősiesen küzdöttek azért, hogy feltartóztassák a túrerőben levő ellenséget. A harcok során katonáinkat olyan hősök vezették, mint Wach Géza zászlós, aki szakaszával bravúros felderítő vállalkozás eredményeként bejutott Csákvárra jelentős veszteségeket és zavart okozva a szovjet csapatoknak. Vagy például a Magyar Királyi IV. Honvéd Huszárezred tisztje, Marjai Tamás hadnagy, aki két napon át lőszerutánpótlás nélkül, étlen-szomjan, dermesztő hidegben, hóviharban rendületlenül kitartott szakaszával és egymás után közelharcban verte vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére állt és elkeseredett közelharcban áttörte a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsont-lövéssel megsebesült és az orosz védőállások mögött fekve maradt. A dermesztő hidegben keze-lába lefagyott. Ilyen állapotban öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől legyengülve hófúvásban, méteres hóban hegyről-hegyre csúszott-mászott át orosz védőállásokon, amíg saját csapataihoz visszatért. Sokan közülük napjainkban is arra várnak, hogy sírhelyüket felkutassuk, feltárjuk. Földi maradványaik sikeres azonosítása után, rokonaik és hozzátartozóik értesüljenek elesett, eltűnt felmenőik hollétéről. S ők maguk végre hősi halott katonához méltó sírhelyen nyugodhassanak.  Nekünk kései utódoknak jutott osztályrészül az a kegyeletteljes és hazafias feladat, hogy hivatásunktól, vagy személyes indíttatásból sarkallva felkutassuk emléküket, emlékezzünk és emlékeztessünk a névtelen és a név szerint ismert hősi temetőkben vagy jeltelen sírokban nyugvó magyar katonákra.”

A koszorúzás előtt Dr. Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök zárta gondolataival és imával a felszólalásokat: „Fontos, hogy tudjuk, ezért az országért, ezért a népért hősi áldozatot hoztak, vért ontottak, életet adtak. Az emlékezés fontos, de legalább ennyire fontos az, hogy a példát is kövessük. A mi szívünkben, fejünkben bizonyára rend van. Tudjuk mivel tartozunk az előttünk járók emlékének. Tudjuk mi a kötelességünk ma, itt és most az országért, a nemzetért. Talán tudjuk azt is mekkora érték a család, amelyet nekünk őriznünk és védenünk kell. Ezt a felelősséget el kell ültetnünk az utánunk következő nemzedékek szívébe és lelkébe, gondolkodásába, mert csak így fogjuk tudni nemzedékeken keresztül is követni a hősöket, példájuk szerint élni, az értékeket védeni és szolgálni. Csak így lesz erős az a gyökér, amely bennünket ezer évnél is régebb óta megtart ezen a földön. Adja az Úr, hogy a hősök példája minderre tanítson, erősítsen és bátorítson minket!”

A megemlékezés a Szózat és a Takarodó katonadal hangjaival zárult. Az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület köszöni mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy a 80 évvel ezelőtt e napokban a Vértes hegység térségében dúló háború hőseire és áldozataira méltó módon tudtak megemlékezni. Köszönetet mondanak Dr. Tanárki Gábor főispán úrnak, Eckné Csákvári Valéria polgármester asszonynak, Dr. Bíró Andor igazgató úrnak valamint Dr. Spányi Antal megyéspüspök úrnak, hogy szerepvállalásukkal rangot adtak a nyolc évtizede történtekre emlékező rendezvénynek! Köszönet a Magyar királyi “Szent István” 3. honvéd gyalogezred Hagyományőrző Egyesület, a Fehérvári Huszárok Egyesületének és a Magyar Honvédség Klapka György 1. Páncélosdandárnak, akik közreműködésével a rendezvény még ünnepélyesebb és korhűbb lett. Köszönet mindenkinek, aki eljött és fejet hajtott a hősi halált halt, magyar honvédek előtt, elhelyezte a megemlékezés virágait.

Forrás: Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület

Fotó: Tarjáni Antal