Emlékezzünk, alig egy hónapja – még mit sem sejtve arról, hogy milyen vész közeleg – a tavaszi erdősítésekre készültünk, közös izgalommal vártuk a langyos estéken szalonkát ígérő márciust. Bárcsak tudtuk volna, hogy ez lesz az utolsó közös értekezletünk…

De nem tudtunk, nem tudhattuk. Semmi nem utalt erre, hiszen jókedvűen váltunk el, tele tenni akarással. Aztán néhány nap múlva fejfájásról, enyhe lázról panaszkodtál, majd hirtelen ledöntött lábadról a betegség. Kórházba kerültél, mi pedig kezdtünk aggódni érted. Érted, akit erős, kemény emberként ismertünk és sosem láttunk betegnek. Aggódtunk, de hogy mennyire komoly a baj, nem gondoltuk, de valahogy nem is akartunk belegondolni. Mert az nem lehet, egyszerűen Veled nem és pont. Ólomlábakon lépdeltek a napok, végtelennek tűntek az órák. Biztató hírek, némi reménysugár látszott felcsillanni: arról kaptunk tájékoztatást, hogy állapotod – lassan ugyan, de – javulni kezdett. Ám mielőtt fellélegezhettünk volna, újra a mélybe rántott az a fránya kór. Küzdöttél, úgy, ahogy ezt egész életedben tetted, nekünk pedig az imádság maradt és a remény, amit egy percre sem adtunk fel. Végül 2021. március 26-án megszólalt a telefon és nekünk el kellett fogadnunk az elfogadhatatlant: nem vagy többé!

—————————————————————–
Ruppert Tibor 1959-ben született Tatabányán. Az erdésztechnikusi oklevelet Sopronban szerezte meg. Feleségével – Marikával – haláláig boldog házasságban élt. Két gyermekük született, Liza és Ádám, unokái Richárd és Henrik. Egész életét hivatása és szenvedélye, az erdő és a vadászat határozta meg. Pályafutását a Vértesi Erdőgazdaság Műszaki Erdészeténél kezdte. Később a Tatabányai Szénbányáknál, majd a Vértesi Erdőgazdaságnál szolgált, mint hivatásos vadász. 1994-től a Postás Vadásztársaság hivatásos vadászaként folytatódott a pályája, majd 2004-ben visszakerült az akkori Vértesi Erdő Zrt.-hez, ahol sajnálatosan korán bekövetkezett haláláig a Gerecse-hegység délkeleti részén látott el kerületvezető erdészi feladatokat.
—————————————————————–

Személyedben egyszerre ismertünk meg egy kiváló kollégát, egy remek barátot, aki örökké humoros és mosolygós megjelenéseddel valódi közösségépítő ember voltál. Szeretted az életet, szeretted az embereket, és ez tett Téged is igazán szerethetővé. Munkádban végtelen kitartás és hivatástudat jellemzett, életed volt az erdő, a család, a jó társaság.

Kiváló zenei érzékkel áldott meg a Jóisten. A Vérteserdő Kürtegyüttesének alapító tagjaként alig akadt olyan téli társasvadászat, melynek terítéke mellett ne a Te kürtöd hangja kísérte volna utolsó útjára a vadat! Ha pedig nem az erdőt jártad, akkor méheiddel, szőlőddel foglalkoztál. Értetted a borászat tudományát, állandó szereplője voltál a környék borversenyeinek.

Most pedig megrendülve, Fekete István szavaival búcsúzunk Tőled:
Járom az utamat, mert nincs más, és elveszem a rókától a bundáját, mert valaki nekem adta. Cserkészek a nagy erdőn, aminek Élet a neve, és tudom, hogy rám is cserkésznek. És egyszer majd felsír valahol egy róka… Hohó…! Az én rókám, és rohanok irigyen, nehogy a másé legyen! Mint ezek a rókák az egércincogásra és a nyúlsírásra.
S elsurran valahonnan egy nyíl, sötétség csordul a szememre – aminek a másvilágon talán Világosság a neve -, s én eldőlök a hóban vagy a májusi réten.
És engem se sajnál senki.
Miért sajnálna?
Ami érték volt belőlem, az megmarad, a többit meg megeszik a cinkék, s én eltűnök, mintha soha nem álmodtam, parancsoltam, uralkodtam volna.
Én: a király!

Kedves Tibi!
Hatalmas űrt hagytál magad mögött! Szívünkben őrizzük mosolyod, nevetésed, vidámságod, békességet sugárzó személyiségedet! Nyugodj békében!