Gánt Község Önkormányzata a Vérteserdő Zrt. közreműködésével 2024. március 16-án ünnepi megemlékezést tartott az egykori Kápolnapuszta temetőjében, a 79 évvel ezelőtt pontosan e napon kivégzett polgári lakosok és a környéken zajló harcokban elesett honvédek emlékére.

Az 1790-es években mindössze 16 ház állt Kápolnapusztán, 101 lakossal, az 1930-as években pedig a lakosság száma 62 fő volt. A falu sorsa 1945. március 16-án pecsételődött meg. A visszaemlékezések sokszor ellentmondásosak, de az bizonyos, hogy orosz partizánok sokat fosztogattak Kápolnapusztán és környékén, sőt fenyegették is az itt lakókat, hogy a jelenlétükről nem beszélhetnek senkinek. Azonban a lakosok a fosztogatók túlkapásait megelégelték és ezt jelezték Gánton a Községházán. A kiérkező csendőrök és partizánok összecsapásában többen megsérültek, meghaltak. A fogságba esett partizánok közül egynek sikerült megszöknie. Ő vezette a bevonuló szovjetek egy zászlóalját a településre. A megszállók bosszúból minden 16 év feletti kápolnapusztai férfit kivégeztek. 10 fő lelte halálát a sortűzben.

„Köszöntőt írni egy olyan napról, – mely fizikai és lelki megsemmisülést jelentett embernek, településnek – borzalmas feladat. Azt gondolom ezt mindenki így érzi, akinek része volt ebben. Ilyenkor megáll egy kicsit az idő. Nincs ihlet, pedig megannyiszor átolvastam, meghallgattam, megnéztem azokat az írásokat, filmeket, hanganyagokat, melyek tudomásom szerint a leghitelesebbek lehetnek. Aztán rá kellet jönnöm arra, hogy nem tudok újat írni, mert nem lesz más, nem lehet szép ennek a történetnek a vége. Lassan itt hagynak minket azok, akik még tovább tudták/tudnák adni a gyermekkorukban hallott vagy megélt élményeiket, mert a történészek kutatásai és a levéltári adatok mellett a túlélők elbeszélései adhatnak teljes képet az itt történtekről. A mi feladatunk, hogy ne engedjük elfeledni azt, amiről évtizedeken keresztül tilos volt beszélni. Háború volt igen, kegyetlen háború. Itt, ezen a napon történt meg az, aminek soha nem szabadna megtörténnie: Az ember elfelejtett embernek maradni.” Mondta el az emlékező közösségnek Krausz János, Gánt Község polgármestere, majd Tihanyi Tamás, A végzet völgyében című írásából idézett, mely a Fejér Megyei Hírlapban jelent meg. Ebben Molnár József emlékiratánál ezt olvashatjuk: „Hogy visszajárunk-e? Furcsa módon, akik Németországba kerültek gyakran elmennek az egykori település helyére, de mi megmaradtak, akik itt éltünk a közelben és végigszenvedtük a háborút, a kivégzéseket, nem kívánkozunk ide többet.” Gánt Polgármestere így zárta megemlékezését: „Mi nem tehetünk ezután mást, mint felkutatni, megőrizni ezeket az emlékeket és talán nem a felelősök keresése a fontos, hanem az áldozatok emlékének ápolása, őrzése. Ne merüljön feledésbe az aprócska sváb falu története, traumája.”

Dr. Vécsei László, Csákberény Község polgármestere, az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület elnöke beszédében rámutatott arra, hogy 1945-ben Fejér vármegye majd 4 hónapon át hadszíntér volt, annak minden borzalmával együtt. „A Vörös Hadsereg szabadrabláshoz hozzászokott, végletekig fanatizált, az ellenség és a hátország elpusztítására bátorított, az alkoholtól megvadult katonái pusztították, rombolták az országot és lakosságát. A harc közben elszenvedett veszteségeiket a civil lakosságon torolták meg. Ehhez járult még hozzá a tőlük megszokott zabrálás, rablás és tömeges erőszak is. Bevett szokás volt, hogy a szovjet sereg kötelékében szolgáló egységek a nyertes csata után, – minden újonnan elfoglalt településen – 3 nap szabadrablást kaptak tisztjeiktől. Ezt történt a Dél-Vértesben is.” Hozzátette, hogy Kápolnapusztához kísértetiesen hasonló eseménysor zajlott le a Zámolyhoz tartozó Borbálapusztán is, ahol az állatok gondozására visszamaradt cselédeket mészárolták le a bevonuló szovjetek. Szintén Zámoly közelében 7 fiatal levente esett áldozatul a megszállóknak. Fehérváron a Rácz utcában zabráló, 3 tagú szovjet járőr 2 katonáját megölték a helyiek. A harmadiknak sikerült elmenekülnie és jelentenie a parancsnokoknak. Bosszúból az utcába visszatérő reguláris erők a pincékben rejtőző civileket az utcára terelték, a férfiakat mind kivégezték. A környéken hasonló cselekmények áldozatául esett a fehérvári kórház igazgatója, Dr. Berzsenyi Zoltán és Bergendi János katolikus pap, püspöki irodaigazgató. Móron kiugró volt az atrocitások száma. Vélhetően a helyiek német nyelvhasználata miatt a szovjetek ellenségként, kollaboránsként kezelték őket. Kápolnapuszta tragédiáját követő két napra rá, március 18-án a móri Lamberg-kastélyban Széchen Miklós grófot és feleségét, a rédei Esterházy Alice grófnőt is kivégezték. Velencén 32, Bicskén 21, Csóron 1, Előszálláson és Enyingen 19-19, Ercsiben 27, Fehérvárcsurgón 8 fő civil áldozatról tudunk, akik szintén hasonló körülmények közt lelték halálukat. „A Vörös Hadsereget és katonáit nem volt szabad összefüggésbe hozni az erőszakos cselekményekkel. Az események közé a hallgatás falát húzták, a túlélők majd 40 éven keresztül nem beszélhettek az elszenvedett sérelmekről. A Dél-Vértes falvaiban azonban máig elevenen él a II. Világháború emlékezete. Az itt történteket soha nem szabad elfelednünk!” Hívta fel a figyelmet Dr. Vécsei László.

A kápolnapusztai borzalmakat megélt nők, gyerekek és a csodával határos módon a sortüzet lőtt sebbel túlélő, egyetlen férfi a környékbeli sváb falvakban kerestek menedéket rokonoknál, ismerősöknél, de sokakra a kitelepítés várt. Hosszú évtizedekig hallgatniuk kellett az itt történtekről. Csak a rendszerváltás után nyílt meg az emlékezés lehetősége. Az egykori Kápolnapuszta mellett található, folyamatosan rendben tartott és megújuló erdei temető napjainkban mindenki számára szabadon látogatható. A Vérteserdő Zrt. a mostani megemlékezéshez kapcsolódóan a sírkert kerítését újította fel az önkormányzattal közösen, tavaly pedig Gánt Község Önkormányzatának dolgozói a vihar tépázta temetői keresztet és a zászlótartót állították helyre.

Szebenyi István, a Had-és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke beszéde kezdetén elmondta, hogy a kápolnapusztai vérengzés elkövetőit már sikerült azonosítani: a szovjet 68. lövészhadosztály egyik lövészezredének katonái, akik korábban a 6. légideszant alakulat tagjai voltak. Jól képzett elitkatonák, ejtőernyősök voltak. Majd így folytatta: „1945. március 16-án a hazájukat védő huszárok és az ártatlanul kivégzett civilek sorsa halálukban összeforrot. 1945 januárjának első napjaiban érkeztek meg a Vértes hegységbe az I. Magyar Királyi Huszárhadosztály alakulatai (4.630 fő), ahol több, mint két hónapot töltöttek állásharcokkal. A huszárok a tőlük korábban megszokott vakmerőséggel, bátorsággal – sokszor kézitusában – verték vissza az ellenséget. Hős eposzok születtek, melyek öregbítették a huszárság évszázadok alatt vérrel és vassal kivívott hírnevét. Marjai Tamás hadnagy személyében pl. Tiszti Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett hős termett innen nem messze a Kotló-hegyen. Ezeknek a hősi cselekedeteknek azonban ára volt. Számtalan halottat, sebesültet hagytak hátra. Sokuk névtelen sírja sohasem került elő. Mai napig tartó adósságunk van abban a tekintetben, hogy az elesetteket és az eltűnteket lehetőség szerint felkutassuk, nevesítsük. Mi, az eseményeket ismerő kutatók az útmutatásokkal kapaszkodót, reményt szeretnénk adni azoknak a hozzátartozóknak, akik a mai napig keresik elveszett családtagjaikat. Ma csupán néhány település temetőjében vagy erdőterületen találhatóak katonasírok. Az összlétszám viszonylagos ismeretében számos elesettről az feltételezhető, hogy többségüket egyszerűen bombatölcsérekben, lövészárokokban hantolták el.” Szebenyi István kihangsúlyozta, hogy missziójuknak tekintik az elesettek szervezett keresését, sírjaik, temetési helyeik felkutatását, őrzését. A Vérteserdő Zrt-vel, civil szervezetekkel, önkormányzatokkal együttműködve szerveznek emléktúrákat, megemlékezéseket. Majd e szavakkal zárta beszédét: „Nem hagyjuk, hogy elhalványuljon emlékük és a feledés ködébe vesszenek hőstetteik. Minden befejezetlen életút egy nyitva hagyott könyv. Hiszen gondoljuk csak végig mennyi minden várt volna még rájuk az életükben. Ők mindannyian ugyanolyan emberek voltak, mint mi: tanultak, dolgoztak, szerettek, öleltek, csókoltak, családot alapítottak, gyereket neveltek…”

Az elhunytakért Spányi Antal, megyéspüspök mondott imát: „Megrendülten, imádságos lélekkel kell emlékeznünk az áldozatokra, azokra, akik itt nyugszanak. A Vértesben elhunyt és a föl nem fedezett sírokban nyugvókért, a háborúk áldozataiért, a túlélőkért és azért, hogy béke legyen. Úgy, ahogy azt Ferenc pápa ki merte mondani a világ előtt. Mi talán egyenként kicsik és gyengék vagyunk, de együtt már többet jelentünk, az imádság hatalmas erő! Az imádságot a koszorúzás követte a temetői keresztnél.

A település jelenleg lakatlan, már csak a romjai láthatóak. A falu ugyan megsemmisült, de ez csak a látszat! Az emlékmű hidat képez a múlt és a jelen generációi között. Eleink a legnehezebb időkben is helytálltak és tették kötelességüket. A történelmet a győztesek írják ugyan, de most – ha évtizedek elmúltával is – itt a megemlékezés lehetősége. Amíg lesz, aki az elhunytak emlékét megőrizze, a sírjaikat közösen gondozza, nem merülhet feledésbe e kis falut ért sorcsapás. Ahol pedig a hősöket nem feledik, ott mindig lesznek újak!

Köszönetet mondunk Krausz Jánosnak és Dr. Vécsei László polgármester uraknak, Szebenyi István elnök úrnak, valamint Spányi Antal megyéspüspök úrnak, hogy szerepvállalásukkal méltó rangot adtak a megemlékezésnek! Köszönet a közreműködésért a Gánti Német Nemzetiségi Dalkörnek, a Fehérvári Huszárok Egyesülete, a Vitéz Mikecz Kálmán Honvéd és Huszár Hagyományőrző Egyesület és a Szent László Hadosztály Hagyományőrző Egyesület küldöttségeinek. Köszönet mindenkinek, aki fejet hajtott és a megemlékezés virágait elhelyezte a temetőben!

Fotó: Boglári Zoltán