Kis gyerekek nagy csomaggal érkeztek a gyülekező helyszínre hétfő reggel, hiszen hét napot töltöttek el a Vértes mélyén! A Társaság jóvoltából, a Vérteserdő Zrt. dolgozóinak gyermekei térítés nélkül járhatták végig a Vándortábor vértesi szakaszát.

Egy különleges csapat jött össze, hiszen különböző korosztályú, egymásnak és nekünk is ismeretlen résztvevők gyülekeztek. Aggodalommal töltött el, hogyan fogják egymást elfogadni, hogyan veszik majd az akadályokat, és hogyan fogadnak bennünket, kísérőket, hiszen általában egy-egy osztály már összeszokottan vág neki a túrahétnek. Nos, az a helyzet, hogy felesleges volt ezen aggódni… a hét végére: ha kellett fogták egymás kezét, segítettek a másikon, a nagyobbak biztatták a kisebbeket, vitték a csomagjaikat, vagy akár egymást!

Az első állomásunk a Csuka-forrásnál volt, ahol élesben teszteltük a gyerekek teherbírását, ugyanis egész heti csomagjaikat a hátukon kellett vinniük a 9 km-re fekvő táborhelyig. Megérkezést követően mindenki megpihent és elfoglalta a sátrát, kezdett kibontakozni az otthon melegének hiánya… Térerő itt még lett volna, de a gyerekeknél nem volt telefon, így saját magukra voltak hagyatkozva, hogy hogyan töltik a szabadidőt. Előkerültek a játékok, alakultak a csapatok és estére mindenki felfedezte a tábor minden szegletét. Vacsora előtt íjászattal is ismerkedtek a gyerekek. Izgalmas éjszakai túrával zártuk a napot, melynek végén a résztvevők bátorságukról tanúskodtak: egyedül kellett visszatalálni a táborhelyre, elemlámpa nélkül!

A csípős reggel kicsit mindenkit megviselt, hiszen hozzá kell szokni a tábori körülményekhez, időjáráshoz. És azt említettem már, hogy meleg víz, és áram sem volt? Ez persze a gyerekeket nem zavarta. Reggeli után Csókakő felé vettük az irányt, közel 25 km-t megtéve aznap, kommandózva vettük be a várat. A fáradtságtól nem volt gond többé az alvással.

A harmadik nap táborhelyváltó nap volt, hiszen minden helyszínen két éjszakát töltenek a vándorok. Szóval szedtük a „sátorfánkat” és elindultunk Szentgyörgyvár felé. Az útviszonyok könnyebbek voltak, mint az első nap, mégis láthatóan nehezebbek lettek a hátakon a csomagok. Szentgyörgyvárra érkezve Ani néni palacsintája és meleg vizes zuhanyzó várta a fáradt vándorokat. Kis pihenő és meleg vacsora után állatháborúval zártuk volna a napot, azonban éjszaka besettenkedett egy róka, madárlátta szendvicsek után kutatva, felverve a tábor csendjét. „Aggodalomra semmi ok, mindenki épségben átért a második táborhelyre!” – írtam a szülőknek, amint találtam egy térerő jelet.

A negyedik nap, amit már a Vértes szívében töltöttünk, nem igen kecsegtetett kiránduló idővel, de megkockáztattuk a lehetetlent, hogy a pillanatnyi száraz időben legalább egy rövid sétával pótoljuk az aznapra betervezett túrát. Nem sikerült! Mindenki bőrig ázott, de ez nem vette el a gyerekek kedvét a délutáni lövészeti programtól, melyben minden résztvevő a legjobb formáját hozta. Erdészeti gazdálkodj okosan játékból pedig rengeteget tanultunk, miközben a vadászházban, – mert Szentgyörgyváron olyan is van – a meleg radiátorokon száradtak a vizes ruhák. Ani néni megsajnált bennünket, és ezt az éjszakát ágyban tölthettük. Volt popcorn, tovább fennmaradás, és még egy kis TV is, de psszt.. a többieknek egy szót se!

Újabb táborhelyváltó napra ébredve, kipihenve ugyan, de nehezebben indult a nap. Immár száraz ruhákat válogattunk, vajon ki nem ismeri fel a ruháit? És ki nem szárította meg és kellett vizes bakancsban, zacskóval a lábán végigcaplatni a következő táborhelyig? Ezt csak a résztvevők tudhatják!

A Kőhányásra vezető út volt a legszebb szakasz, mely keresztül vezetett egy védett erdei pajzsikás bükkösön, majd érintette Oroszlánkő várának romjait. A romokra felnézve alulról csupán néhány kőkupacnak tűnik, ám, aki nem volt rest és megmászta a sziklás hegyoldalt, a lenyűgöző panoráma kárpótolta a fáradalmaiért!
10 km megtétele után értük el a kőhányási tábort, ahol a gyerekek egyből birtokba vették a kihelyezett szalmabálákat. Estig ment a mókázás, ki fa játékokkal játszott, ki sakkozott a sátor alatt hűsölve, ki énekelve szórakoztatta a többieket. Az idő most már nekünk kedvezett és végre bepótolhattuk az elmaradt szalonnasütést. Evés közben jobbnál jobb sztorik és szójátékok hangzottak el a tábortűznél, amíg ránk nem esteledett.

A hatodik napi túrán, a gyerekek kedvét nem szegve kicsit hosszabb utat tettünk meg a vártnál, hogy meg tudjunk pihenni a festői kis faluban, Vérteskozmán. Ezt követően indultunk a Kéktúra útvonalán a Gesztesi várig. Közben útitársunk volt Füge kutya, akinek a póráza kézről kézre járt a rajongói között. A várnál már ragyogó napsütésben fogyasztottuk el az úti csomagunkat. Visszafelé kalandos szurdokon át kapaszkodtunk fel a hegygerincre, miközben a sok esőnek köszönhetően szépen kirajzolódó friss vadnyomokat tudtunk szemügyre venni.

Éppen megérkeztünk, mikor meghozták a vacsorát, az éhes szájak örömére. Utána pedig igen jól esett egy kis potyafagyi az esti cserkelős játék előtt. Mozgalmas nap volt, mindenki ki is dőlt estére.

Elérkezett az utolsó tábori reggel. Csodaszép napos időben vágtunk neki utolsó túránknak, melynek célpontja az Oroszlányi Bányászati Múzeum volt. Annak ellenére, hogy már az arcokra volt írva a heti fáradtság, a gyerekek nagyon élvezték, hogy hagyományos bányászsisakban leshettek be egy igazi járatba és próbálhatták ki az eszközöket. A nap slágere pedig zárásképpen egy igazi kisvasutazás volt, ahol már a gyülekező szülőknek integethettek gyermekeik.
Ezzel el is integettük az együtt töltött hetet. Közel 80 km-t tettük meg, kalandos utunk során, miközben szebbnél szebb helyeken jártunk, felfedeztük a Vértes rejtett zugait, megtanultunk figyelni a természetre és egymásra, játszottunk erdőn, mezőn, napsütésben, esőben, mindezt telefon nélkül!

U.I.: „Tündi néni! 2022-ben is szerveznek ilyen tábort?” – Nándi (8 éves)

Ruff Tünde írása