A Vértes farkasai

A Vértes különböző korokban készült térképei fölé hajolva sorban tűnnek fel szemünk előtt a hegység különleges földrajzi nevei, melyek többségét mai szóhasználatunkban is megőriztük.

A kevésbé ismertek közül a szelíd hangzású Holdvilág-árok, a büszke Gráciák bérce, a sötéten titokzatos Vadorzó mellett olyan megnevezéseket is találunk, melyek valószínűsíthetően a hegységben egykoron élő nagyragadozóhoz, a szürke farkashoz kötődnek. Ezek közé sorolhatók például a hegység északi előterében fekvő Farkas-tavak vagy a pusztavámi Farkaskert is. Emellett számos történet is igazolja a farkas korábbi jelenlétét.

A 18. és a 19. századból származó móri, tatai, oroszlányi és várgesztesi történetek jól szemléltetik, hogy a helyi lakosságnak számolnia kellett a ragadozók jelenlétével, amelyek a háziállatokat is veszélyeztették. Bél Mátyás az 1749 előtt készült Komárom vármegye leírása című művében így írt a fajról: „Farkasok viszont és rókák nagy számban vannak mindenfelé, emiatt sohasem lehetnek biztonságban a legelésző nyájak, még sövénnyel bekerítve sem, hogy meg nem támadják-e és szét nem tépik őket. Láttunk olyat hogy a gazda szeme láttára a város határán (Tata) belül elraboltak malacokat és még az összefutott sokaság lármája sem riasztotta el a fenevadat.”

A farkasoknak fontos szerepe volt a vadállomány szabályozásában is, a prédaállatok közé elsősorban a gímszarvas, az őz, a vaddisznó tartozott, de főként a csákvári és síkvölgyi vadaskertekről szóló leírásokban feltűnik a dám is. Az 1700-as évek második felétől az uradalmi gazdálkodás során egyre nagyobb figyelmet kapott a vadállomány védelme és a vadgazdálkodás, elsősorban a szarvas- és őzállomány fejlesztése, vadaskertek létesítése, valamint a fácántenyésztés. Ezen törekvéseket és a juhtenyésztést is akadályozta a nagy ragadozólétszám, így az Esterházy és a Merán uradalmakban is tisztes lődíjat fizettek a vadászoknak a farkasok és más szárnyas és szőrmés ragadozófajok elejtéséért.

A rendelkezésre álló számadások és feljegyzések alapján 1766–1830 között mintegy háromszáz farkas került terítékre a térségben. „Az Esterházy-uradalom lőjegyzékének tanúsága szerint az utolsó farkast 1857-ben ejtették el a Vértesben. A Merán-uradalomban az utolsó farkast – mely a kastély folyosóján állt kitömve – Merán Ferenc visszaemlékezései szerint az 1800-as évek második felében lőtték a Vértesben.” (Béni Kornél – Viszló Levente: Egy cseppnyi Magyarország, A Vértes hegység és környéke, Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Budapest, 1996.)

A farkashoz egyébként hasonló szociális szerveződésű a Vértes térségébe az elmúlt mintegy két évtizedben visszatelepülő toportyán, más néven aranysakál, amely elsősorban testméretei, életmódja és területhasználata miatt nem képes a farkas szerepét betölteni az ökoszisztémában. Ezt ugyanolyan bizonyossággal állíthatjuk, mint azt, hogy a forgalmas közutakkal, szerteágazó turistaút-hálózattal átszőtt, sűrűn lakott, relatíve kis területű (mintegy 400 km2 kiterjedésű) Vértes már nem számítana kedvező élőhelynek a több mint 150 éve kipusztult szürke farkas számára.

Akivel a farkasok sem bírtak

„Egy hideg téli napon fuvarosok szekérkaravánja haladt Székesfehérvár felé. Már az igari erdő táján jártak, amikor észrevették, hogy egy jókora farkascsorda lohol utánuk. Tapasztalatból tudták, hogy ilyenkor vágtával sem lehet elmenekülni előlük, nemhogy megrakott szekérrel. Ezért az ilyenkor lehetséges egyetlen megoldást választották: feláldozni a legértéktelenebb lovat, s míg a farkasok ezt kergetik, a karaván egérutat nyerhet. Egyik fuvaros hajlandó is volt nagyon rúgós lovát feláldozni e célra. Ki is fogta a szekérből, majd a farkasfalka felé fordítva néhány ostorcsapással útnak indította. Így sikerült is Fehérvárra baj nélkül eljutni. Lerakodás után azonnal hazaindultak, ám így is teljesen sötét lett, mire Mórra értek.

Az egyik lovát feláldozó fuvarost meglepetés várta: lova farkasmarásoktól borítva, véresen ugyan, de ott állt a kapu előtt bebocsátásra várva. Rúgós természete most ez egyszer életmentőnek bizonyult.” (Béni Kornél – Viszló Levente: Egy cseppnyi Magyarország, A Vértes hegység és környéke, Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Budapest, 1996.)

Ötven év kihagyással

A farkasnál jóval kisebb, a rókánál viszont nagyobb testméretű aranysakál (nádi farkas vagy toportyán) említése ritka a régebbi vértesi forrásokban. Annyi bizonyos, hogy a 10-15 kilogrammos állatok a 20. század közepére nemcsak a térségből, de az egész országból eltűntek. A faj magyarországi visszatelepülése csaknem ötven évvel később délnyugati irányból kezdődött meg, és a 2000-es évektől robbanásszerűvé vált.

A változatosabb (azok közül is nevéhez hűen a vizes) élőhelyeket előnybe részesítő, az emberi jelenléthez jól alkalmazkodó faj a Vértes környékére is visszatért, és állománya jelenleg is növekszik.

Az évszakokhoz és az élőhelyhez igazodva a rendelkezésre álló erőforrások kiaknázására mindig készen álló, falkákban vadászó aranysakál különféle környezetben, sokféle táplálékon képes megélni: a kis- és közepes méretű emlősök, kétéltűek, rovarok, halak mellett elfogyasztja a dögöt, a vadászatok során hátrahagyott zsigereket, a különböző növényi eredetű táplálékot, sőt az élelmiszer-hulladékot is. A nagyvadfajoknak a szaporulatát (őzgidák, dámborjak, muflonbárányok, vadmalacok) zsákmányolja. Állományának gyérítése céljából egész évben vadászható.

Kiemelt hírek

A Vértes farkasai

A Vértes különböző korokban készült térképei fölé hajolva sorban tűnnek fel szemünk előtt a hegység különleges földrajzi nevei, melyek többségét

Elolvasom

Dámbika trófeaszemle Kisbéren

A Vérteserdő Zrt. Síkvidéki Erdészeti Igazgatósága hatodik alkalommal tartotta meg dámbika trófeaszemléjét Kisbéren. Az erdészeti társaság „Császár-Kisbér” vadászterületén elejtett bikák

Elolvasom