A megemlékezést Dr. Vécsei László, az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület elnöke nyitotta meg, aki köszöntőjében a háború személyes, emberi oldalára irányította a figyelmet:
„Megtisztelő számomra, hogy elfogadták meghívásunkat és ismét együtt emlékezhetünk a második világháború során a Vértesben hősi halált halt katonákra. A második világháború sokszor távolinak tűnik. Egy korszak, amelyről könyvek, filmek, dokumentumok szólnak. Azok számára, akik átélték, a háború nem egy tankönyvi fejezet volt, hanem valóság. Félelem, bizonytalanság, éhezés, romok, és az emberi élet törékenységének mindennapos tapasztalata. A vértesi háborús események nem csupán hadmozdulatok voltak. Nemcsak két hadsereg találkozása, hanem emberi sorsok voltak mögötte. Fiatalok, akik talán életük első igazi döntése előtt álltak. Megfutamodni vagy helytállni. Családapák, akik soha nem tértek haza. Civilek, akik egyik napról a másikra veszítették el otthonukat, biztonságukat, vagy éppen szeretteiket. Vérteskozma, Kotlóhegy, Borbálapuszta, Csákberény, Kápolnapuszta… A mai napon tisztelettel emlékezünk mindazokra, akik életüket adták a hazáért, megsebesültek, vagy akiknek az élete örökre megváltozott. Emlékezünk katonákra és civilekre egyaránt. Azokra, akiknek neve fennmaradt, és azokra is, akik talán névtelenek maradtak, mégis ugyanúgy részesei voltak a történelemnek. Emlékezünk azokra is, akik túlélték, de a háború terhét egész életükön át hordozták: akiknek a veszteség nem egy napig tartott, hanem évtizedekig. A háború nem ért véget a fegyverszünettel. Következményei ott maradtak a családokban, a közösségekben, és sokszor a hallgatásban is. Az emlékezés ezért több, mint tiszteletadás. Az emlékezés azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy a múlt puszta adattá váljon. Az emlékezés felelősség. Felelősség a múlt iránt, felelősség a jelen iránt, és felelősség a jövő iránt is. Különösen fontos ez ma, amikor a világban ismét bizonytalanságot, konfliktusokat és feszültségeket látunk. Ma, amikor békében élhetünk, különösen fontos, hogy legyenek olyan pillanatok, amikor megállunk. Amikor nem sietünk tovább. Amikor nem csak „tudjuk”, hanem át is gondoljuk, mit jelent az a szó: béke. A béke nem magától értetődő állapot. Nem ajándék, amely örökre megmarad. A béke törékeny érték. Olyan érték, amelyet óvni kell — a közösségeinkben, a mindennapi beszédünkben, a döntéseinkben. Fontos, hogy a legnehezebb időkben is legyen bennünk emberség. Köszönöm Mindenkinek, aki fontosnak tartotta, hogy ma itt legyen és jelenlétével megtisztelje ezt a megemlékezést. Az Önök részvétele nemcsak protokolláris jelentőségű, hanem annak a jele is, hogy a közösség számára fontos az emlékezet. Köszönöm mindenkinek, aki a mai megemlékezés létrejöttén dolgozott. Köszönet a szervezőknek, a támogatóknak, a segítőknek. Felsorolni is hosszú lenne, hányan dolgoztak azért, hogy ma méltó módon emlékezhessünk. Kérem, hogy csendben, tisztelettel hajtsunk fejet azok előtt, akik életüket adták a Hazáért. A béke érték, az emlékezés kötelesség. Köszönöm, hogy meghallgattak!”
A hősök katonai teljesítményét és a jelen kor felelősségét Tessely Zoltán országgyűlési képviselő, miniszterelnöki biztos helyezte történelmi távlatba:
„Mély megrendülést érzek minden alkalommal, amikor a magyar történelmünk egy sötét és véres eseményére emlékezünk. Évről évre visszarévedünk az időben, hogy megidézve a múltat újra és újra jelen idejűvé emeljük a hősiesség, az önfeláldozás szent, felemelő, példaértékű mozzanatait. Évről évre kijövünk itt a Vértesben is az eltűnő nyomok és a tovasurranó árnyak közé azzal a reménnyel a szívünkben, hogy nem zavarjuk meg őseink isteni nyugalmát, és azzal a fohásszal az ajkunkon, hogy közbenjárásukat kérjük a történelem uránál azért, hogy példájuk segítségével mi is példaképekké válhassunk a nekünk szentelt feladatok becsületes ellátása során. Róluk, a Gánt és Csákvár környékén, a Kotló-hegyen, lóháton, szuronnyal vagy rohamkéssel közelharcot vívó Első Magyar Királyi huszárhadosztály és a Méneskari Lövész osztály áldozatul esett hőseiről — a Shell Zoltánokról, Mihályi Istvánokról, Vad Gézákról, Lázár Istvánokról, Farkas Lászlókról és Marjay Tamásokról — mondja ki Magyarország Alaptörvénye a Nemzeti Hitvallás fejezetében, hogy mi, a magyar nemzet tagjai büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre. Itt mindig igyekszünk elképzelni, hogy mit élhetett át az 550 főt számláló katona, akiket végül Csákvár határában bekerítettek és felmorzsoltak az elsöprő túlerőben lévő szovjet Vörös Hadsereg csapatai. Igyekszünk megérteni, hogy mit is érezhettek ők, honnét táplálkozott a hősiesség és az önfeláldozás mögött lüktető hit és erő, a hazaszeretet. Ehhez az igyekezetünkhöz hívnám most segítségül Wass Albertet, aki oly szívbemarkolóan idézi elő őseink érzéseit a Magukra hagyottak című művében: „ők magukra hagyottan őrizték Magyarországot és a mögötte lévő Európát olyan egyedül, olyan egyedül, amilyen egyedül csak lehet az ember, akit magára hagy a világ. Álltak fönt az erdőgerincen derékig hóban, fagyott lábakkal, fagyott kezekkel. Arcukat marta a jeges északi szél, és tudták, hogy senki sincs a hátuk mögött, aki segíteni tudna. Csak a védtelen völgyek, falvak és városok, kiszolgáltatott asszonyok és más semmi. Rettenetes érzés lehetett úgy küzdeni, tudni azt, hogy nincs segítség. Hogyha kifogy a golyó és a fegyver kihull a kézből, akkor odalent a völgyeken végigzúdul a pogány áradat, bedönti az évszázados tisztes kapukat, feldúlja az otthonokat, és nem lesz senki ezen a világon, aki meghallaná az asszonyok és gyermekek sikolyát.” Az itt harcolók is szeretett családjukért, falujukért, hazájukért küzdöttek. Az életet keresték, de a halál lett osztályrészük. Nyugodjanak békében itt a vértesi erdő csendjében, tudva, hogy itt vannak velünk, hiszen itt nyugszanak ők a mi szívünkben. Záhonynál, ahogyan átlépjük az államhatárt, mindjárt jobbra Csap. Csap Bicske testvérvárosa. Egyenesen tovább Téglás, Szürte, majd Rát. Rát és Alcsútdoboz közössége barátkozik közel egy évtizede. Mindkét helyen sok-sok csodás összeölelkezés, barátság, szeretet. Szürte a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) volt elnökének, Kovács Miklósnak a faluja, ahol többször élvezhettem kedves családja vendégszeretetét. Alig tíz kilométerre vagyunk a magyar államhatártól, és alig pár napja jött a hír, a gyászhír, hogy a háborúban életét veszítette egy magyar ember, egy ötgyermekes édesapa, akinek az alig hároméves gyermeke azzal vigasztalja az édesanyját, hogy az apukája már a Jézuska mellett van jókat enni. Magyar ember, aki 2026-ban háborúban veszítette el életét, veszítette el őt családja, a falu és a nemzet közössége. Az ő halálával a mára szinte pontosan négy esztendeje tartó véres háborúnak megközelíti a százat a magyar áldozatainak a száma. A halálban tudom, hogy nincsen sok vagy kevés, csak gyász van és veszteség, és múlni nem akaró sajgó fájdalom az egyedül maradt feleségek, a félárván maradt gyermekek, a gyermekét vesztett szülők, nagyszülők, a testvérek, a rokonok, a barátok és az ismerősök lelkében. Sebet ejtve itt tátong a mi szívünkben is, minden igaz magyar ember szívében is mély megrendülést érezve. Az értelmünkben pedig átsejlik Ernest Hemingway, Akiért a harang szól című regényének mottóverse, ami így szól: „Senki sem különálló sziget, minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te fokodat. Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel. Ezért hát soha se kérdezd, kiért szól a harang, érted szól.” Akinek olyan súlyos veszteségei vannak az öldöklő háborúk során, mint a mi nemzetünknek, a Kotló-hegytől Szürtéig sohasem mondhat mást, mint azt, hogy soha többet háborút. Teremtsünk békét mindenekelőtt magunkban, majd a magunk házatáján. Jó esély nyílik erre április 12-én. Aztán a helyére kell billentenünk a normalitás kocsikerekét, hogy utódaink is megélhessék e csodás teremtett világunk minden szépségét, mert igaza kell legyen Wass Albertnek, amikor azt írta: „Maradnak az igazak és a jók, a tiszták és békességesek, erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik.” És miként hirdeti a Biblia: „Megmérettetik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat, mert elfut a víz, és csak a kő marad, de a kő marad.” Kívánok önöknek erős hitet és erőt, tisztességet. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.”
Lévai Ildikó, Csókakő polgármestere a magyar huszárvirtus és a bajtársiasság erejét idézte meg beszédében:
„Vannak pillanatok a nemzet életében, amikor meg kell állnunk, hogy a múlt távoli dübörgésére figyeljünk. Arra a patadobogásra, amely egy évszázaddal ezelőtt rázta meg ezt a környéket. Ma azért gyűltünk össze, hogy lerójuk kegyeletünket az 1. lovashadosztály katonái és legendás vezetőjük, Tomka Emil huszárezredes emléke előtt, aki Csókakőn is járt hadaival. Amikor róluk beszélünk, nem csupán sárguló hadinaplókról vagy poros térképekről emlékezünk meg. Egy olyan világot idézünk meg, ahol a huszárvirtus még nem egy elfeledett fogalom, hanem élő valóság volt. Az I. lovashadosztály, a mi fiaink, apáink és nagyapáink a Monarchia hadigépezetének legnemesebb részét alkották. Ők voltak a vörös ördögök, akiknek megjelenése reményt adott a csüggedőknek, és rettegést hozott az ellenség soraira. A huszár számára a ló nem csupán egy eszköz, a kard nem csupán egy fegyver, a haza pedig nem csupán egy földrajzi egység volt. Számukra mindez egyet jelentett az élettel és a becsülettel. Tomka Emil alakja ebben a küzdelemben vált jelképpé. Ő volt az a tiszt, aki tudta, hogy a magyar huszár akkor is rohamoz, amikor a logika már a visszavonulást diktálná, mert a hazaszeretet ereje képes felülírni a félelmet és a túlerőt. Csodálatos irodalmunk huszárszellemet idéző sorai a következőket írják le a huszár esküjéről: „A huszár ott kezdődik, ahol a többiek megállnak. Ahol a golyó süvít, ott érzi igazán otthon magát, mert tudja, a hazáját védi a vérével is.” Tomka Emil szellemiségéről a következőket írja: „A parancsnok nemcsak vezet, hanem éli is a katonái sorsát.” Az I. lovashadosztály tisztjei nem azt mondták: „előre”, hanem azt: „utánam”. És amit írt a bajtársiasságról: „Nem a fegyver győz, hanem a szív, amely a fegyvert tartja. A huszár lova és bajtársa nélkül fél ember, de együtt egy legyőzhetetlen erővé válnak a haza szolgálatában.” Ezzel a megemlékezéssel nemcsak a múlt sebeit idézzük fel, hanem azt a sziklaszilárd erkölcsi tartást is, amelyre a ma emberének is oly nagy szüksége van, és sokaknak oly nagy szüksége volna. Egy nemzet erejét nemcsak a jelene, hanem a múltjának hősei is adják. Tomka Emil és az I. lovashadosztály huszárjai olyan örökséget hagytak ránk, mely kötelez. Kötelez a hűségre, a bajtársiasságra és arra a csendes, de rendíthetetlen hazaszeretetre, amely nem kérkedik, de ha kell, mindent odaad. Ma, amikor a béke oly ingatag lábakon áll, hajtsunk fejet azok előtt, akik számára a kötelesség fontosabb volt a biztonságnál. Az I. lovashadosztály és Tomka Emil hőstettei emlékeztessenek minket arra, hogy a bátorság és a hűség soha nem megy ki a divatból. Legyen az ő példájuk iránytű számunkra a mindennapokban. Isten áldja a hősök emlékét, Isten áldja Magyarországot!”
A történelmi hátteret Dr. B. Stenge Csaba hadtörténész világította meg beszédében:
„A második világháború végén, 1945 januárja és márciusa között a Vértesben harcoló magyar katonákra emlékezünk: a hősi halottakra, a sebesültekre és a túlélőkre is. Javarészt a Magyar Királyi I. Honvéd Huszárhadosztály katonáira. A huszárság a legmagyarabb csapatnem, nagyon híres, és Európa számos országában magyarok alapították meg. Olyannyira tradicionális csapatnem volt, hogy még a XX. század elején is a magyar arisztokrácia a fiait javarészt ide küldte. Olyannyira, hogy például 1944. őszén a gróf Széchenyi családból is két fiatal huszártiszt a magyarországi harcokban áldozta életét: egyikük még október végén a Tisza mentén, a másik, Széchenyi Jenő főhadnagy december 16-án Kápolnásnyéknél, a Margit-állás egy elveszett szakaszának visszafoglalásánál személyesen vezette a rohamot és közelharcban halt hősi halált. De nemcsak ők, nagyon sok egyszerű, hétköznapi ember is a huszárság tagjaként vesztette életét. Jómagam ezen a héten is több napot kutattam a Hadtörténelmi Levéltárban a második világháborús veszteségek után. Elsődlegesen repülőket kerestem, de természetesen nagyon sok irat ment át a kezemen és nagyon sok huszárral is találkoztam. Egy egészen megdöbbentő vezetéknevűvel is: Halál volt a katona vezetékneve. Azt hittem, rosszul látok. Többször megnéztem, tán a fáradtságtól rosszul olvastam, de nem: Halál volt a katona vezetékneve, de ennek ellenére ő a szerencsések közé tartozott, mert csak megsebesült és túlélte a háborút. Nagyon sokan mások közülük azonban nem. Érdemes végigmenni azon az úton, amit a magyar huszárok is bejártak 1939-től 1945-ig. A tűzkeresztségen a magyar huszárság 1939. március közepén esett át, még a világháború kitörése előtt, Kárpátalja visszacsatolásakor. Az első bécsi döntéssel visszakerült Munkács helyőrsége lett az 1. lovasdandárnak, és ők indították meg a Kárpátalja visszavételére induló hadműveleteiket március 14-én reggel 6 órakor és 16-án már be is érték a Vereckei-hágót. 15-én Munkács mellett két huszár hősi halált halt. Ők voltak az első huszárok még a világháború hivatalos kitörése előtt, akik hősi halált haltak. A trianoni békediktátum revíziójával kapcsolatos műveletekben, de természetesen a lovasdandárnak alárendelt kerékpáros zászlóaljból is voltak már 14-én hősi halottak néhányan. A huszárok a gyorscsapatok részeiként részt vettek a 41. áprilisi hadműveletekben. Jugoszlávia felbomlása után a magyar gyorscsapatok a Magyarországhoz csatolt területekre vonultak be. Majd 1941 nyarán a Szovjetunió háborúba is belekerültünk. Ugye ez már egy más nagyságrendű konfliktus volt és a gyorshadtest részeként az egyik lovasdandár mélyen benyomult a Szovjetunióba. Ez már egy igazi totális háború volt. Itt már látták a magyar huszárok, hogy mi történik a polgári lakossággal, micsoda szenvedésen mennek át. Milyen a szovjet rendszer a saját embereivel, a másik oldallal és egészen megdöbbentő dolgokkal is találkoztak. Volt például egy számomra mindig is megrázó fotó, amit láttam. Egy kisfiú feküdt egy út mellett. Egy faluba történt eset volt. A bevonuló magyar huszárokat figyelte a lakosság és a kisfiú a kabátja alól egyszer csak előrántott egy kézigránátot és megpróbálta bedobni a magyar katonák közé. Egy huszár lelőtte, de most képzeljük el, hogy a gyereket képtelen volt lelőni. Hogyan dolgozta ezt fel a későbbiekben? Szóval a totális háború az már 1941. nyarán valósággá vált a huszárok számára. Kevesen tudják, de a Donhoz kikerült magyar második hadsereggel is sok huszár ment ki a Szovjetunióba. A kilenc könnyű hadosztály mindegyikének volt saját huszárszázada. Gyalogezredeken belül szakaszok is voltak és mindhárom hadtestnek is volt önálló huszárszázada. Úgyhogy ezres nagyságrendben voltak a Donnál és véreztek a magyar huszárok itt is. A gyorscsapatok átszervezését követően hozták létre az első lovashadosztályt és a tragikus 1944-es évben a német megszállást követően a lovashadosztály is májusban mozgósításra került. Júniusban kiszállították Lengyelországba őket a Pripaty-mocsarakhoz. Egy német lovashadtest alárendeltségébe kerültek. A németek természetesen a magyar emberanyag és a magyar ipar végletes kihasználására törekedtek. Nem véletlenül nem a magyar határok elé rakták, hogy az első hadsereghez kerüljön a lovashadosztály, hanem minél távolabb, hogy a magyarok rendelkezni ne tudjanak fölötte. Bele is kerültek a nagy nyári offenzívába. Júliusban Breszt környékén az egyébként kiválóan felszerelt, rendkívül motivált személyállománnyal rendelkező hadosztály súlyos harcokat vívott javarészt harckocsik ellen. Nagyon súlyos veszteségeket szenvedett. Folyamatos visszavonulásban voltak szeptemberig, Varsóig és onnan bevagonírozták őket. Októberben a Duna-Tisza közére kerültek, ahol ekkor már ugye szintén hadműveletek folytak, tehát egyből újra bevetették őket. A hadosztálynak egy része bekerült a budapesti katlanba, és ott semmisült meg. Másik részét pedig visszavonták a Csallóközbe feltöltésre és pihentetésre. Ebből nem lett semmi a katasztrofális helyzet miatt. Onnan kerültek aztán januárban bevetésre a Vértesbe. Konrád-hadműveletek néven a németek egymás után hármat is indítottak Budapest felmentésére. Ezek végül sikertelennek bizonyultak. Januártól márciusig harcoltak itt a Vértesben a magyar huszárok. Ekkor már első huszárhadosztály néven. A lovashadosztályt átnevezték huszárhadosztállyá a kiemelkedő teljesítményeik nyomán elismerésként. Próbálták a katonáknál mindenféle módon a morált növelni. De 1944 végén ezt már tudnunk kell, hogy nagyon sok katona már azért aggódott a családjáért, mert már a szovjetek által megszállt területeken voltak a hozzátartozóik. Tehát az elkeseredettség az egyre nőtt a magyar huszároknál is. 1945. március közepén pedig megindult a szovjeteknek a nagy ellenoffenzívája, ami aztán végül teljes Magyarország megszállását eredményezte, és a magyar huszárok is kiszorultak. A Vértesből is Ausztriába vonultak vissza. Ott estek fogságba a háború legvégén a hadosztály maradványai illetve egyéb huszár hadtestek maradványai. Az egyszerű katona a hazájáért harcol. Velük kapcsolatban a legnagyobb tisztelet illeti azokat, akik a legnagyobb áldozatot hozzák meg és hősi halált halnak. A felelősség az ország háborúba belépésével és kilépésével kapcsolatban míg a politikusoké. Háborúba belépni nagyon egyszerű, abból kilépni már sokkal nehezebb. 1944-ben sajnos a politikusok nem is tudták kivezetni az országot a háborúból. És a németek mindig találtak olyan kollaboránsokat, akiket fel tudtak venni a harc folytatására. Ez az egyéni katonák hősiességét és önfeláldozását cseppent sem kisebbíti. A mi feladatunk tisztelettel emlékezzünk rájuk, s hogy igyekezzünk elkerülni azt, hogy újra ilyen helyzetbe kerüljön Magyarország.”
A megszólalások sorát a hősökért mondott imával Spányi Antal megyéspüspök zárta le:
„Nekünk, magyaroknak túl sok emlékünk van háborúkról, fájdalmakról, veszteségekről. Háborúkról, amelyeket oly sokszor nemcsak magunktól és nemcsak magunkért vívtunk, melyekkel védtünk fél Európát, védtünk idegeneket. Túl sok emlékünk van hősökről. Hősökről, akiknek nevét ismerjük, akik előtt emlékhelyeiknél tisztelettel fejet hajtunk, és hősökről, a névtelenekről, akik előtt csak a közösségi megemlékezésekkor tudunk fejet hajtani, rájuk emlékezni. Ezek a háborús tapasztalatok, – amelyek hol diadalmasak voltak, hol fájdalmasak, de mindig hordoztak fájdalmakat – ezek köteleznek bennünket. Minden épeszű embernek egyetlen lehetősége van: minden idegszálával, minden erejével törekedjen arra, hogy békességben éljenek az emberek. Békességben, megértésben, tiszteletben és szeretetben. És kötelességünk, amikor emlékezünk a hősökre, akkor megértsük az ő példájukat. Legyen bennünk is annyi bátorság, mint bennük volt. Ha nekik sikerült, nekünk is lehet, hogy mindent megtegyünk, amit megtehetünk, hogy ez a békesség ne csak álom legyen, hanem valósággá váljon. És természetesen kötelességünk az is, hogy azokért, akik a legtöbbet, életüket adták hazáért, családért, a nemzetért, azokért imádkozzunk. Ezt tesszük most közösen. Mindenható örök Isten, a történelem Ura! Bizalommal fordulunk hozzád imánkkal a második világháborúban, a Vértesben elesett hősökért, áldozatokért. Értük könyörgünk. Te láttad küzdelmüket, hősiességüket, hazaszeretetüket és szenvedéseiket. Jutalmazd meg őket el nem múló országodban az igazak győzelvével, adj nyugvást nekik az örök békesség honában. Isteni Megváltónk, Jézus Krisztus! Te így tanítottál minket: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” Akikért most imádkozunk, életüket adták hazánk szabadságáért, a mi életünkért és jövőnkért áldozták fel magukat. Tekints rájuk kegyesen, és részesítsd őket kereszthalálod titka által a feltámadás dicsőségében. Nekünk pedig add, hogy az általuk vérrel megszerzett és megvédett hazát odaadóan és önfeláldozóan szeressük. Érte dolgozni meg ne szűnjünk. Add, hogy a hősök véréből és áldott emlékéből a komoly kötelességteljesítés, a hősies áldozathozatal lelkülete áradjon ránk. Adj csüggedés nélküli szívet a jóért való küzdelemben, hogy magyar hazánkért mindent megtegyünk, törvényeid és tanításod szerint éljünk, dicsőségedre és embertársaink javára. Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik! Nyugodjanak békében. Isten áldása legyen a hősök emlékén, legyen az országon, a nemzeten és mindannyiónk életén!”
A beszédeket követően huszonhét szervezet helyezte el a kegyelet koszorúit az emlékmű talpazatánál. A hősök tiszteletére egy magyar gyártmányú, 15 M típusú, 1945-ig hadrendben levő hegyiágyúval adtak le a díszlövéseket a hagyományőrzők. A megemlékezést a Szózat és a Magyar Takarodó dallamai zárták.
Az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület hálás köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik jelenlétükkel méltóvá tették az ünnepséget. Köszönet Tessely Zoltán országgyűlési képviselő úrnak, Lévai Ildikó polgármester asszonynak, Dr. B. Stenge Csaba hadtörténésznek, Dr. Tanárki Gábor főispán úrnak, valamint Spányi Antal megyés püspöknek, a Magyar Honvédség részéről Kása István ezredesnek, a székesfehérvári Nagysándor József 51. Híradó- és Vezetésbiztosító Dandár parancsnokának és Balogh László őrnagy úrnak, a tatai Klapka György 1. Páncélosdandár, Helyőrségtámogató Parancsnokság törzsfőnökének a megtisztelő részvételéükért. Külön köszönjük a Magyar Honvédség Budapest Helyőrség Dandár a 32. Testőrezred katonáinak, Jásdi Balázs hagyományőrző főhadnagynak és Kovács Viktor hagyományőrző őrmesternek a díszelgő ágyúlövéseket és a katonai tiszteletadást. Hálával tartozunk a Had és Kultúrtörténeti Egyesületnek, valamint minden megjelent hagyományőrző szervezetnek a kegyeletteljes szolgálatért és a koszorúzásnál nyújtott segítségükért. Köszönet illeti Ber Ferenc törzszászlóst, a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar szárnykürt szólamvezetőjét a zenei közreműködésért, továbbá a Vérteserdő Zrt.-t az emlékhely gondozásáért és a helyszín biztosításáért. A közös tisztelgés ereje bizonyítja, hogy a hősök példája nemzedékeken átívelő örökség maradt.
Forrás: Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület
2026. február 14-én az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület szervezésében a Vértes hegység harcaiban ezelőtt 81 évvel hősi halált halt
Az erdőkről és az erdészekről szóló közbeszéd az utóbbi időben veszélyes irányba fordult, a párbeszéd és a tények helyett az
Komplex erdő-regenerációs program kezdődik az Öreg-tó körüli erdőkben A Vérteserdő Zrt. az Öreg-tó térségében kezdi meg a tatai, városi erdők
Társaságunk a Turul-emlékmű átfogó helyreállításának előkészítésén dolgozik. A 2026. január 16-ai közleményünkben írtuk ITT, hogy keressük a Turul jobb lábáról
Nemcsak a klímaváltozás negatív hatásai, hanem a társadalmi igények és elvárások miatt is kiemelt kérdés a magyar erdők jövője –
