Gróf Merán Fülöp - Vadászati és erdészeti múzeum Új Kajakház Ökoturisztikai Központ, Tata Hazai Vadász Filmtár Az év fája 2014 Földművelésügyi Minisztérium Muzsikál az erdő Mit tudsz a klimaváltozás és az erdők kapcsolatáról? Vértesierdő Muzsikál az erdő

Hírek, aktualitások

Én így csinálom

Munkatársunk- a Nimród vadászújság sorozatában megjelent- írása.

2009.04.01.

Én így csinálom

Kedves, Gábor, olvastam az írásodat (Te hogy csinálod?), ami egy rendkívül fontos kérdést vet fel. Bizony a vadászok jelenlegi, magyarországi társadalmi megítélése nem ad okot dicsekvésre. Ezen pedig nekünk, vadászoknak kell változtatnunk!
Mielőtt válaszolnék a kérdésedre, rögtön kötözködni szeretnék veled. Persze nem sértő szándékkal, mindössze azért, hogy helyre rakjak egy dolgot.
Amikor a fiaddal és Füli kutyával kimész a vadászterületre, és beszakad alattatok a jég, elalszotok a lesen, akkor ti nem vadgazdálkodtok, hanem vadásztok. Még akkor sem vadgazdálkodtok, ha terítékre hozzátok a remetekant vagy leállítjátok a balszárnyat. (Ezzel nem kisebbíteni akarom a vadászatot, hiszen jómagam is vadászom, csak különbséget szeretnék tenni vadászat és vadgazdálkodás között.) A vadgazdálkodás egy szakma! Ugyanolyan, mint az autószerelés vagy a virágkötészet. Persze mindegyiket lehet műkedvelőként végezni, de mindegyiknek megvannak azok a fortélyai, szakmai fogásai, amiket nem árt tudni, ha profi szinten (hivatásosként) próbáljuk csinálni. (Én is írtam néhány cikket, úgy gondolom, ennek ellenére furcsán néznél rám, ha megveregetném a vállad, és azt mondanám: mert ugye mi, újságírók …) Kis hazánkban azonban van néhány szakma, amihez a látszat szerint mindenki ért. Ezek a foci, a politika és sajnos a vadgazdálkodás. Ha nem akarjuk, hogy a vadgazdálkodás a jelenlegi magyar politikai élet vagy a foci szintjére silányodjon, akkor ne hagyjuk, hogy a lelkes amatőröktől, mondhatni kontároktól (értsd céhen kívüliektől) a profik ne férjenek oda!

Most térnék rá a kérdésedre, de még mindig vitatkozva. Szerintem a „külsősök”-nek az értelmére, nem pedig érzelmeire kell hatnunk. Tudomásul kell vennünk, hogy az emberek különbözőek, mások az örömeik, mások az indítékaik, más a látásmódjuk, más a kérdésfeltevésük. Míg a legtöbb vadász azt kérdezi, hogy erre vagy arra a fajra miért ne lehetne vadászni, addig sok természetvédő úgy közelíti meg a kérdést, hogy erre vagy arra a fajra miért kell egyáltalán vadászni. Emiatt viszont ne törjünk pálcát az ilyen gondolkodású zöldek fölött, és akkor joggal várhatjuk el, hogy ők se kárhoztassanak minket. Úgy vélem, ha tiszteletben tartjuk egymást, egymás eltérő álláspontját, akkor nyugodtan tudunk együtt dolgozni, együtt élni.
Márpedig mások tiszteletben tartása, szerintem, azzal kezdődik, hogy nem próbáljuk megtéríteni őket, nem próbáljuk meg a magunk formájára faragni őket. Meg kell érteni, van, akit mozgat a vadászszenvedély, és van, aki irtózik a vadászattól. Azoknak az embereknek, akiknek a hátán feláll a vadászattól a szőr, elmagyarázhatom, hogy a vadászatra igenis szükség van, és a vadászat nem az állatok oktalan gyilkolászását jelenti, azt viszont dőreség volna elvárni tőlük, hogy amikor a vadászláztól remegő térdről beszélek nekik, ugyanúgy lelkesedjenek, mint én. Azt hiszem, ezzel kifejezetten ellenérzést váltanék ki belőlük.
Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy azt a lelkiismeretes természetvédőt, akitől távol áll a vadászat szellemisége, még nem tartom „sötétzöld”-nek. Nekem van olyan természetvédő barátom, aki a természetétől fogva idegenkedik a vadászattól, ennek ellenére megérti a szükségességét, és nem tart minket, vadászokat a pokol követeinek.

A Vértesi Erdészeti és Faipari Zrt-nél, ahol dolgozom, többek között az erdei rendezvények (gyalog- és kerékpártúrák, tájfutó- és egyéb sportversenyek stb.) kérelmének elbírálását is végzem. A Vértesi Erdő Zrt., mint állami erdőkezelő feladata az erdő közjóléti igénybevételének is a lehető legteljesebb biztosítása. Ennek megfelelően évről-évre számos, a Vértes és a Gerecse hegységekben tartandó erdei sporteseménynek és egyéb rendezvénynek megtartásához járulunk hozzá, mely rendezvényeken összesen több ezer részvevő jelenik meg. Természetesen előfordul, hogy bizonyos kérelmeket elutasítunk. Ennek oka rendszerint az, hogy az egyéb gazdálkodói tevékenységekkel (erdőgazdálkodás, vad- és természetvédelem, vadgazdálkodás stb.) az adott kérelem tárgya térben és időben nem egyeztethető össze. Ilyenkor azonban általában javasolunk más helyszínt és/vagy időpontot.
Tapasztalatom szerint a kérelmezőknek jobbára nem kell magyarázni, mert tisztában vannak vele, hogy a területen vadászati/vadgazdálkodási tevékenység folyik, amit nekik is figyelembe kell venniük. Magától értetődőnek tartják, hogy megadott engedély esetén is bizonyos „játékszabályokat” be kell tartaniuk. Ha viszont a kérelmező annyira idegen az erdőben, hogy azt sem tudja, hogy ott erdészek és vadászok dolgoznak, erdő- és vadgazdálkodnak, akkor, ha kell a kályhától indulva, tehát onnan, hogy Magyarország erdeiben az ember az egyetlen csúcsragadozó, mert a társadalmi/gazdasági folyamatok, és nem a vadászat miatt szinte az egész Kárpát-medencéből kipusztult a farkas, a medve és a hiúz, és hogy így az embernek kellett átvennie egy szabályozó szerepet stb-stb. ismertetem nagy vonalakban a vadászat szükségességét.
A legtöbb polgár (a vadkárkárosultak kivételével) nem tudja, hogy kis hazánkban jelenleg sokkal több vad van, mint a történelmi időkben. Ettől rendszerint leesik az álluk, és ennek tudatában máris más szemmel néznek a vadászokra (vadgazdálkodókra), akik eszerint nem vadölők, gyilkosok, sokkal inkább a vad gazdái, gondozói.

Ennyit arról, hogy mit tudok mondani a vadászatról és a vadgazdálkodásról a kívülállóknak. A vadászról meg leginkább azt mondhatnám, hogy ő is ember. Ugyanolyan gyarló, mint a többi ember, hogy a magyar vadásztársadalom a teljes magyar társadalom tükörképe. Hogy arányaiban pontosan annyi hazug és igazmondó, annyi irigy és nagylelkű van köztünk, magyar vadászok között, mint köztünk, felnőtt magyar állampolgárok között. Amíg ilyen a nemzeti morál, addig nem lehet elvárni, hogy más legyen a vadászok morálja.
Ezt persze jobbára nem mondom, mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert amikor a rólunk alkotott képen akarunk javítani, nem célszerű azzal érvelni, hogy én is csak akkora csirkefogó vagyok, mint a másik. Másrészt pedig azért, mert ez egy pillanatra sem tünteti el a felelősségünket. Azt a felelősségünket, amit sok esetben nem akarunk felvállalni. Olyankor, amikor a jogos vadkárt nem akarjuk kifizetni, amikor a tízmilliós terepjáróból „parasztozva” beszélünk azokkal, akinek a földjén hódolunk a szenvedélyünknek, amikor köszönés és gondolkodás nélkül elzavarjuk a kirándulókat a magaslesről. Sorolhatnám azokat a dolgokat, amiktől rossz színben tűnünk fel a polgár szemében. Azt hiszem, a körülöttünk élő nem vadászokból inkább ez a magatartás vált ki indulatokat, nem pedig az, hogy lelőjük az őzikét.
Egy kicsit magunkba kellene szállnunk, elfogadnunk, hogy békében együtt kellene élnünk a szántóvetővel, az erdésszel. Hogy a vadászterület nem egy kiváltságos rétegé, hanem mindenkié, a vadászok mellett a gombaszedőké, a kirándulóké, a lovasoké, a kerékpárosoké, sőt szerintem a kvadosoké is. Hadd magyarázzam meg ezt egy kicsit. Jómagam még nem is ültem soha kvadon, és bevallom, nem is okoz örömet számomra, ha meghallom a zúgását az erdőben, amikor csendre vágyom. Ennek ellenére úgy gondolom, ha sokak számára az jelenti a kikapcsolódást, hogy nem gyalog vagy kerékpárral, hanem ezeken a gépeken járják a határt és az erdőt, akkor bizonyos, szabályozott keretek között ennek is teret kell engedni. Nem ért meg sok természetvédő, ha puskát fogok a kezembe, én ugyanúgy nem értem meg a krosszmotorosokat és a kvadosokat, mégis úgy vélem, hogy észszerű határok között őket és az ő passziójukat is el kell fogadnunk.

A fentiek alapján úgy gondolom, hogy amennyiben felvilágosításra van szükség a nagyközönség számára, azt a lehető legtárgyilagosabban kell megadni, az embereknek a józan eszére, nem pedig az érzelmeire alapozva. A közvéleményt viszont a legközvetlenebbül az fogja befolyásolni, amit teszünk, ahogy viselkedünk, nem pedig az, amit mondunk. Ha nem tetszik az a kép, amit a társadalom fest rólunk, akkor nem feltétlenül arra kell gondolnunk, hogy a tükör görbe. Tekintsen mindenki magába, és ott próbáljon alakítani a kedvezőtlen megítélésünkön. Ehhez pedig jó szívvel ajánlom, hogy úgy tekintsünk a körülöttünk élő nem vadászokra, mint hozzánk hasonló megszállott, de más passzióval megáldott emberekre, akikkel kénytelen-kelletlen együtt kell élnünk. Ha pedig már így van, akkor célszerű elfogadni egymást. Ez megkönnyíti mindenki dolgát, helyzetét. Én így csinálom, és nekem bejött!

Fáczányi Zsombor